Bod Péter Ákos: akinek megfeleződött az értékesítése, miközben fizetnie kell, azt a helyi adó alóli felmentés nem menti ki a vízből

Bod Péter Ákos: akinek megfeleződött az értékesítése, miközben fizetnie kell, azt a helyi adó alóli felmentés nem menti ki a vízből

A konzervatív közgazdásszal, az MNB korábbi elnökével az államadósságról, az államháztartási hiányról, az iparűzési adó elvételéről is beszélgettünk.

Az államadósságról, az államháztartási hiányról, az iparűzési adó elvételéről is beszélgettünk Bod Péter Ákos konzervatív közgazdásszal, az MNB korábbi elnökével.

A Magyar Hangban rávilágított, hogy az ország államadóssága ismét megközelítette a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormányok szintjét, ami miatt a Fidesz egyik, nem közgazdász publicistájától éles támadást kapott. A laikusok számára is érthető módon el tudná magyarázni, miben téved óriást a publicista? Tényleg bele kell számítani az államadósságba a háztartások és a vállalatok adósságát?

Nem láttam, nem olvastam a Fidesz ötös számú tagkönyvét magáénak mondható publicista megnyilvánulását. Amikor kormányhivatalt töltöttem be, munkaköröm miatt követni voltam kénytelen a médiát, egyebek között Bayer Zsolt kirohanásait a konzervatív kormány ellen a Népszabadságban, most azonban oktató és kutató emberként sok más tölti ki az időmet. Örülök viszont, ha a helyzetre kíváncsi, azt értelmezni kívánó újságíró megkeres, hiszen rengeteg a változás körülöttünk, és az akadémiai ember, én legalábbis így gondolom, köteles rendelkezésre állni szakmája kérdéseiben. Ilyen lényeges ügy az államnak mint a gazdaság egyik nagy szereplőjének a gazdálkodása, bevétele, kiadása, költségvetési helyzete és adóssága.

Arról röviden: a magyar állam évtizedek óta kiadási többlettel tervezi és zárja az éves költségvetését, azaz deficites. Az előző évről örökölt adóssághoz hozzátevődik az éves hiány, meg még kamatokat is fizetni kell az adósságállományon, így az államadósság folyamatosan nő. Mielőtt az olvasó megrémülne, mondjuk el, hogy ha közben növekszik a nemzeti jövedelem is, aminek úgy 40 százalékát az állam adók formájában elvonja, akkor az éves deficit meg a felgyűlt államadósság már nem néz ki annyira riasztóan. Ezért ne az ezermilliárd forintokról beszéljünk, hanem a bruttó hazai termék (GDP) nagyságához mérjük a költségvetési mutatókat!

Sajnos, most 2020-ban a gazdaság zsugorodott, az állami kiadások pedig nagyot nőttek, az állam adóbevételei viszont alig, így a tavalyi évet tetemes deficittel zárja az állam. Emiatt pedig az állomány is nagyot emelkedett.

A GDP-hez mérve valahol 77 százalék körül állhat az évzáró mutató: ez bizony nagy érték, és körülbelül olyan arányú (forintban pedig sokkalta több), mint volt 2008 körül.

Ez egyébként akkor is, ma is duplája a hozzánk mérhető országok mutatójának. Nem volt ok nélkül, hogy 2008 októberében hazánk került az államcsőd küszöbére, nem Lengyelország vagy Szlovákia.

Ezek nyilvános adatok, amiket nehéz csűrni-csavarni. Az már összetettebb szakmai kérdés, hogy baj-e, és mekkora, ha az államnak ekkora az adóssága. És persze az is lényeges ügy, hogy a lakosság el van-e adósodva, meg a vállalatoknak mekkora a hitelállománya, adóssága, és hogy ezek az adatok összességükben milyen képet adnak egy országról.

Az államadósság szintje a koronavírus-válság idején kezdett újra emelkedni. A Gyurcsány-kormány is a 2007-2008-ban indult globális válság idején kezdte eladósítani az országot, vagy régebbi keletű a probléma?

A magyar állam, erről még a fiatalabb korosztály is hallhatott, a Kádár János nevéhez fűződő korszak végén a térségben rekordnak számító mértékű adóssággal lépett be a rendszerváltozásba. Az átmenettel járó súlyos megrázkódtatások során az arány egy darabig még romlott is, de szerencsére az állam nem ment csődbe, majd a gazdasági növekedés beindulásával a helyzet fokozatosan javult. Az a bizonyos mutató 2001-re 51 százalékra ment le.

Akkortól azonban

a két nagy politikai blokk azon versenyzett, hogy ki ígérget nagyobb állami költekezést:

ki épít majd több autópályát, és ha nyer, 13-szor csenget-e nyugdíjjal a postás (szocik) vagy 14-szer (Fidesz). Adót pedig nem szívesen emelgettek a kormányok. Így rohamosan romlott az állam pénzügyi egyensúlya 2001 és 2007 között. A kimenő Orbán 1 kezdte, Medgyessy folytatta, Gyurcsány rátett két lapáttal. Addigra már uniós tagok lettünk, és lassan – túl lassan – megerősödött az EU nyomása: tessék visszafogni a fedezetlen költekezést. Ismét egy történelmi emlék a fiatalabbaknak: Gyurcsány Őszödben a maga stílusában bevallotta az áldatlan állapotokat, és hogy adót kell emelni a deficit további elfutásának megállítására.

Ekkor ütött be a 2008-as év végén a nagy pénzügyi válság. Ilyenkor

nem javallt, sőt kártékony az adóemelés, az állami kiadások csökkentése.

No, így lett 51-ből 80 százalékra rúgó államadósság, amelynek finanszírozása meghaladta a magyar állam akkori lehetőségeit. Jött a Nemzetközi Valutaalap a hiteleivel, ez is már szinte történelem. Elment Gyurcsány, követte Bajnai a 2009-es nagy visszaesés menedzselésével: a legrosszabbon túljutott az ország. Majd eljött a 2010-es választás, amely visszahozta a Fideszt a hatalomba. A magyar állam azóta olyan brutális arányú éves deficitet nem mutat fel, mint a 2006-ig. Az EU nem is engedte volna. De ne hallgassuk el, hogy 2010 óta is minden egyes évben hiánnyal zárt az állami költségvetés!

Az államadósság valóban duzzad, ám az akkori szintű devizaadósságot eddig el tudtuk kerülni. Tartható ez a szint?

Az valóban nagy könnyebbség, hogy a hatalmas államadósságnak talán csak az ötöde van devizában, a többi forintban. Ami persze nem csoda, hiszen a 2007-től induló hétéves uniós költségvetésből előbb csorogni, majd zúdulni kezdett az euró, így nem volt akkora szükség arra, hogy az államkincstár dollárban, euróban bocsásson ki fizetési ígéretet (kötvényt). A 2014-2020-as ciklusban még több pénz ömlött Magyarországra, és eközben a magyar gazdaságnak is masszív exporttöbblete lett. Ami a forintadósságot illeti, a lakosok aránya nagyot nőtt, ami szintén örömteli. Igaz,

akinek van megtakarítása, alig hajlandó részvénybe, vállalati kötvénybe fektetni. Ennek valahogy nem alakult ki, pontosabban nem állt helyre a kultúrája minálunk.

Igaz, kormánypolitikusoktól is hallhatott olyat a polgár 2010-ben, hogy nem jó a megtakarítást „eltőzsdézni”. Tartsa bankbetétben? Az szinte semmit sem hoz. Így marad az állampapír. Ez volt a helyzet 2020 tavaszáig.

Nemcsak zöldkötvényeket kezdtünk devizában árusítani, hanem „sima” államkötvényeket is. Így a devizában fennálló államadósság aránya is növekedésnek indult. Ezeket a kötvényeket külföldi intézményi befektetők vásárolták meg. Miért nem mozdul meg az úgynevezett „nemzeti burzsoázia”, azaz a multimilliárdos magyar nagytőkések?

A tavalyi év hirtelen megtörte azt a visszatekintve ragyogó növekedési időszakot, amely a 2009-es válság kifutása után Európát, és azon belül a mi térségünket, a szlovák, lengyel, román és a magyar gazdaságot jellemezte. Az uniós pénzek továbbra is dőlnek még a régi, 2020-ban lejáró konstrukció alatt, és idéntől újabb hétéves uniós költségvetés lesz – tavaly télen ennek a megvétózásával fenyegetőzött két kormány, amely masszív haszonélvezője az uniós forrásoknak.

De az új projektek mindig lassabban indulnak, egy ideig kevesebb pénz jön Brüsszelből, érdemes kicsit tartalékolni.

És ekkor csapott be a járvány meg a vele járó gazdasági visszaesés. Annak hatására átmenetileg csökken a nemzeti jövedelem, miközben sokasodnak a kormányzati kiadások: innen kezdtük a beszélgetés elején, hogy mitől, miért is nő az államadósság. Azt pedig finanszírozni kell. Ha a hazai megtakarítás nem elégséges erre, akkor külföldről, devizában. Ezt tette a kormány tavaly,

utoljára novemberben fordult a nemzetközi pénzügyi piacokhoz, devizakötvény kibocsájtásával.

Hogy a hirtelen dúsgazdaggá váló réteg mit csinál a rengeteg pénzével, azt nem tudom. Azt mondják rosszmájú újságírók, hogy az oligarcháink szeretnek egzotikus helyeken nyaralni. Meg hogy szép tájakra röpköd a magyar kormánygép. De

nehéz elképzelni, hogy annyi pénzt, amennyi a zsíros állami megbízásokból hozzájuk dől, elutazgassanak. Talán nemcsak ők utaznak, hanem a pénzük is.

Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy kezd ismét nőni a lakosság devizamegtakarításának aránya a hivatalos hazai adatok szerint. Ez sem csoda: a forint árfolyama nagyot esett tavaly, hazai vásárlóereje is gyengült, az egyik leginkább inflációsújtott ország most a mienk. Ha a szerencsés tendernyerteseknek megvan a magukhoz való eszük, és ezt miért ne tételeznék fel, akkor a profitjuk egy része már valahol messze jár. De ez csak tippelgetés.

A „nemzeti nagytőkés" meztelen

Tíz éve arra várunk, hogy az úgynevezett nemzeti nagytőke megmutassa, mire képes. Tíz éve a Nemzeti Együttműködés Rendszerében élünk, és a fideszes narratíva szerint azért kellett szemérmesen elnéznünk az úgynevezett nemzeti nagytőkések túlárazásait, korrupciógyanús meggazdagodását, mert az „legalább nem a külföldieket gazdagítja", vagy épp „legalább nem a Gyurcsány lopja el".

Kritizálta a fiskális politikát abban is, hogy az nem vállalta a „nullszaldós” költségvetést. Most viszont kénytelenek elengedni a hiányt. Mennyivel lenne alacsonyabb a hiány és az adósság, ha a „hét kövér tehén” időszaka alatt tartalékolt volna a kormányzat?

Nos, itt van a lényeges ügy, és biztosan ezért orroltak meg rám a hatalmi körökben, amikor az elszalasztott évekről beszéltem. Pedig hányszor elmondták, elmondtuk a megelőző években, hogy ha a gazdaság tényleg erősen növekszik, és e vonatkozásban majdnem mindegy, hogy az uniós alapok előrehozott, erőltetett elköltése, vagy a magyar exportőrök ragyogó munkája és az innovatív eljárások gyors elterjedése miatt; szóval

ha nő a nemzeti jövedelem, akkor bővében van a pénznek az államháztartás is. Nosza, fizessen vissza a korábbi adósságokból! De legalább ne verje magát – pardon: minket és gyerekeinket – újabb adósságokba!

Az érdekes az, hogy a miniszterelnök is minden második évben elmondta, jön „a nullás költségvetés”. Az olyan, mint a Kovács családé: nagyjából annyit ad ki egy évben, amennyi a jövedelem. No jó, a magyar családok fele ennél gondosabb, mert kevesebbet költ, és igen helyesen valamennyit félretesz. Szóval érdemes megturkálni az archívumokat: Orbán Viktor időnként megígérte, hogy szűkösen, de kijön a növekvő nemzeti jövedelmünk megadóztatásából és az uniós átutalásokból bejövő konyhapénzből. Aztán

karácsony és újév között egészen érthetetlen sebességgel százmilliárd forintok repültek ki a büdzséből.

Talán jó célokra, talán kevésbé megfontoltan. Talán nagyon is tudatosan. Ki tudja…

És most valóban kénytelenségből lett nagy a 2020-as hiány, mert tényleg vannak szükséges kiadások. De ha valaki végig böngészi a listát, ha valahol megtalálja, hajmeresztő jogcímeket lát a járványellenes küzdelem rovaton.

A devizakötvényekből befolyt pénzekből létrehozták a Gazdaságvédelmi Alapot. A kormányzati kommunikáció szerint ebből segítik a bajba került vállalkozásokat, munkavállalókat. Mekkora ez a segítség? Elegendő, vagy lenne még mozgástér? Milyen további segítséget tudnának nyújtani a vállalkozóknak, illetve a munkavállalóknak?

A rendkívüli helyzetre hivatkozva soha nem látott szabadságot adott magának a kormány a közpénzek felhasználásában. Ha tehát valahol azt hallotta, hogy „a devizakötvényekből befolyt pénzekből létrehozták a Gazdaságvédelmi Alapot”, akkor az vagy úgy van, vagy másként van. A működő demokráciákban a közpénzekről törvényes keretek között, a parlamenti ellenzék szúrós tekintetének kitéve, és a kormánytól független intézmények kukacos ellenőrzése mellett döntenek, majd a pénzek felhasználását ugyanígy ellenőrzik. Ez egyébként annak a sokat emlegetett jogállamiságnak a működési rendje.

Szóval a költségvetési lehetőségekről engem most kár kérdezni, mert honnan tudhatnám a tényszerű választ? Egyébként van némi félelmem, hogy egy idő múlva „odafent” sem tudják már, mi is a helyzet.

Az iparűzési adó felére csökkentése mekkora segítséget jelent a vállalkozásoknak?

Akinek van jelentős forgalma, árbevétele, az valamivel kevesebbet fizet oda, ahol a telephelye található. Egy nagyvállalatnál ez komoly summa – persze ugyanakkora összeg hiányzik majd a városban.

Akinek pedig megfeleződött az értékesítése, miközben a helységbérletet, közműdíjat, könyvelőt fizetnie kell, azt a helyi adó alóli felmentés nem menti ki a vízből.

A másik oldalon viszont ott vannak az önkormányzatok, akik – a kormányzattal ellentétben – csak speciális esetben vehetnek fel hitelt a kieső bevételek pótlására. Előttük milyen lehetőségek vannak?

Nem irigylem a polgármestereket. Pláne, ha a népakarat jóvoltából nem kormánypárti jelöltként nyerte el tisztségét. Lekapcsolja a közvilágítást novembertől? De talán azt sem érdemes irigyelni, aki kormánypárti: neki felső kegyből adnak majd, de

az ilyesmiért a Balkánon kérni is szoktak előbb-utóbb.

Helyezd el az unokaöcsém bankjánál, a sógoromtól kell rendelned a szaniterárut – drágábban, ugyebár. És mindehhez milyen köze van egy babának, aki egy „ellenzéki” településen látta meg a napvilágot?!

Végül egy provokatív kérdés következik. Vajon mit szólna a Karmelita Kolostor, ha az Európai Unió hozna egy olyan rendelkezést, hogy az áfa mértéke ezentúl legfeljebb 20 százalék lenne, a többi pedig maradjon a nehéz helyzetbe került családok zsebében? Hiszen Brüsszel pont úgy viszonyul Budapesthez, mint a Karmelita Kolostor az autonóm önkormányzatokhoz!

Az EU mi vagyunk. Félni sem kell tőle, bár a magyar kormány nem kevés adópénzből szokta hergelni az embereket „Brüsszel” ellen, ám

az EU-ban reménykedni sem érdemes. Helyettünk más nem oldja meg a gondjainkat.

A magyar szavazók fele úgy döntött, ahogy döntött 2010-ben, és bár nekünk nem mondta senki, hogy a hatalom megragadása után lesz új alkotmány, lesz Európa-rekorder forgalmi adó, lesz harc a nyugdíjmegtakarítások „eltőzsdézése” ellen, lesz több mint egy teljes NB I-nyi futballcsapatra való államtitkár és helyettes államtitkár, lesznek stadionok, ha akarod, ha nem, vadászkiállítás és ami nélkül nem magyar a magyar.  Azóta is megkapja a kormány a szavazatok majdnem felét; hogyan szólna bele a mi ügyeinkbe a többi ország? Ahhoz igazán nagy disznóságokat kell itt elkövetni.