Egy mesekönyv, ami megmutatja, nem mese: az azonos neműek is úgy élnek, mint a heteroszexuális családok - Interjú

család
Szivárványcsaládokért alapítvány Facebook-oldala

Gyereknapon jelenet meg az első olyan könyv Magyarországon, amelyben kimondottan szivárványcsaládok szerepelnek. Nagy M. Boldizsárral, a mesekönyv szerkesztőjével beszélgettünk Dúró Dóra könyvdarálásának új, potenciális célpontjáról, arról hogy idehaza miért kellett 2021-ig várnunk az első ilyen témájú mesekönyv megjelenésére? A Meseország körüli botrányból tanulva mit csináltak máshogy a kiadást illetően? Miben különbözik egy ilyen mesekönyv szerkesztése egy "hétköznapitól", illetve egy másfél perces, kicsiknek szóló történet ledöntheti-e a társadalmi előítéleteket?

 A KSH legutóbbi, öt évvel ezelőtti adatai alapján Magyarországon közel ezer szivárványcsalád él, de minden valószínűség szerint mostanra ennél több azonos nemű pár nevel gyereket. A húszas, harmincas korosztályból pedig egyre többen tervezik a családalapítást. "Szerintünk minden kisgyerek, így a szivárványcsaládokban élő gyerekek is megérdemlik azt, hogy egy mesében önmagukra és a szüleikre ismerhessenek" - írta közleményében a megjelenés napján a kötet kiadója, a Szivárványcsaládokért Alapítvány.

A meséket Lawrence Schimel amerikai író jegyzi, aki több mint 120 könyvvel büszkélkedhet. Legtöbb nyelven a Micsoda család! - amely már 16 különböző kiadásban - jelent meg. A mesék sikerének egyik kulcsa, hogy új megközelítésben, egyszerű, hétköznapi jeleneteken keresztül mutatja be a szivárványcsaládok életét. A kötetet Szabó T. Anna, József Attila díjas költő fordította, míg a szerkesztője Nagy M. Boldizsár, a nagy figyelmet kapott Meseország mindenkié és Az első című antológiák szerkesztője volt. Interjú.

 

A Micsoda család! Lawrence Schimel amerikai író könyvének a fordítása. A Szivárványcsaládokért Alapítványnak miért erre esett a választása, amikor a téma kapcsán kiadásban gondolkodtak?

Sokféle szivárványcsaládos könyv létezik a külföldi piacon, de ezek között hiába akadnak bátrabb hangvételűek és jószándékúak, gyakran mégis megerősítik a szokásos sztereotípiákat velük kapcsolatban. A legtöbb kicsiknek szóló mesekönyvben problémaként jelennek meg az LMBTQ-szülők. Általában akad egy konfliktus, ami miatt a gyereknek magyarázkodnia kell az óvodában vagy az iskolában, majd a végén jön egy szájbarágós, didaktikus tanulság, ami szerint ők is ugyan olyan család, mint bárki más. A helyzet paradox: hiszen, ha folyton olyan családokat mutatnak be, akik azt sulykolják, hogy normálisak, akkor csak azt látja mindenki, hogy mennyire különböznek, elvégre a heteroszexuális szülők nem szokták azt ismételgetni, hogy nincs velük semmi baj, a róluk szóló történetekre az jellemző, hogy zajlik bennük a hétköznapi élet. Ezen a területen nehezen akar változni a narratíva, évtizedek óta erre a tendenciára épít a külföldi piac. Ehhez képest Schimel könyve teljesen más formában foglalkozik a témával. Nála a maguk természetességében jelennek meg az LMBTQ-párok. Nem megoldandó problémaként, a cselekmény fő mozgatórugójaként mutatkozik meg az LMBTQ+ identitás, hanem egy mellékes tulajdonságként, aminek nincs is köze a fő konfliktushoz. A Micsoda család! főszereplői a gyerekek és a háziállataik, a szülők csak a háttérben bukkannak fel. Jólesik végre látni, hogy ilyen is van!

Egyébként a Szivárványcsaládokért Alapítvány tagjai találtak rá erre a könyvre, megkérdezték a véleményem róla és az előbb említett okokból végül úgy döntöttünk, hogy szuper lenne, ha ez lehetne az első, szivárványcsaládokról szóló könyv itthon.

Ahogy mondta, az első szivárványcsaládoknak szóló mesekönyvről van szó. Miért kellett erre idehaza 2021-ig várnunk? Köze lehet a Meseország mindenkié körül kialakult botrányhoz, majd a sikeréhez?

Marcitól (Pál Márton, az alapítvány tagja - a szerk.) tudom, hogy az alapítvány már a Meseország mindenkié megjelenése előtt is tervezte egy hasonló könyv kiadását. Amikor berobbant a köztudatba a Meseország, felkerestek az ötletükkel, mert úgy tűnt, kifejezetten nyitott az ország a másféle mesekönyvekre, sokan szimpátiából, szolidaritásból, sokan pedig saját maguknak és nem is a gyereküknek vásárolták meg. Arra gondoltak, talán megérett a hazai társadalom több hasonló témájú könyv megjelenésére. Előbb is lehetett volna ezzel kísérletezni, de a magyar kiadók nem tették. A körülöttünk levő országokban már hamarabb próbálkoztak vele, igaz ott sem a nagy kiadók. Nyilván nem a gyerekkönyvkiadók szokták megmenteni a világot, ők az észlelt kínálatra reagálnak, egyéb területeken is ritka, hogy anyagi ráfizetéssel kísérletezgetnének, illetve attól is tartanak, hogy egy esetleges botrány miatt vásárlókat veszíthetnek. Ezért is történhetett meg, hogy egy kis alapítvány adta ki végül a Micsoda család!-ot, ahogy a Meseországot is egy civil szervezet. Egyelőre csak civil kiadásban tud megjelenni ilyen könyv Magyarországon, egyébként a Meseország óta sem jelent meg gyerekkönyvkiadó gondozásában hasonló anyag. Remélem, ez változni fog.

Ha már elfogadás, két ilyen könyv szerkesztőjeként egyre nagyobb rálátása van a magyar társadalom toleranciájára. Mik a tapasztalatai ezzel kapcsolatban? Más európai országokhoz képest elfogadóbbak vagy elutasítóbbak vagyunk?

Néha egészen érdekes dolgokat tapasztalok.

Meglepett, hogy a Meseországot követően rögtön jelentkeztek nálunk külföldi kiadók olyan országokból, mint Svédország, Hollandia vagy az Egyesült Királyság. Lelkesen mondták, hogy nekik is kell ez a könyv, mivel náluk nincs ilyen és hatalmas szükségük lenne rá.

Ekkor gondoltam bele, hogy akadnak LMBTQ+ témájú és más társadalmi kisebbségekkel foglalkozó gyerekkönyvek a külföldi piacon, de több tematikát feldolgozó antológiák valóban nincsenek. Azt nem mondanám, hogy Magyarország úttörőnek számít a progresszív gyerekkönyvkiadásban, de a Meseország megmutatta, hogy megéri kísérletezni hiánypótló témájú könyvekkel. Egy holland, egy svéd és egy cseh kiadó már megvásárolta a Meseország jogait, de hamarosan a lengyeleknél is bemutatkozik, illetve az egyik legnagyobb brit kiadó gondozásában angol nyelven is olvasható lesz.

Nehéz egyébként megmondani, hogy mennyire elfogadóak idehaza vagy más országokban az emberek. A Meseország iránti érdeklődés is azt mondatja velem, hogy törvényekben biztosított jogoktól függetlenül egy európai ország sem mondhatja el magáról, hogy az LMBTQ+ emberek ne lennének náluk megkülönböztetett státuszban.  A homofóbia, bifóbia és transzfóbia a rasszizmushoz vagy a nőgyűlölethez hasonlóan átitatja a rendszerek több száz évvel ezelőtt kialakult alapstruktúráját, és bár a szabályozások visszatartó erőként hathatnak, a mindennapos diszkrimináció, a szándékos és akaratlan lekezelés, a mikroagresszió világjelenség és a legjobb helyeken is gyakori az LMBTQ+ emberekkel szemben elkövetett gyűlöletcselekmény. A szélsőséges példák is ezt mutatják: nem mondhatjuk például azt, hogy az Egyesült Államokban jobb a helyzet, ahol riasztóan magas a transzneműek ellen elkövetett gyilkosságok száma és azt is láthatjuk, hogy a skandináv országokban mennyire aktívak a szélsőjobboldali mozgalmak.

Más országok esetében annak örültem igazán a Meseország megjelenését követően, hogy kiderült, beszélni akarnak a társadalmi sokszínűségről a gyerekek bevonásával. Ebből egyrészt azt láttam, hogy sokkal többen elfogadóbbak, mint ahogyan azt korábban gondoltam, másrészt pedig azt, hogy mindez nem egy lefutott meccs náluk sem. Sok dologról kell még beszélnünk ahhoz, hogy túllépjünk ezeken a problémákon és ezt tényleg gyerekkorban kell elkezdeni, hogy az új generációk már kritikusan viszonyuljanak ennek a sokak számára mérgező rendszer értékrendjéhez.

Milyen dolgokat kellene első körben kibeszélni?

Fontos a láthatóság. A legtöbb ember fejében, akik nem ismernek szivárványcsaládokat, fura kép élhet róluk. Szerintük egészen másfajta életmódot folytatnak ezek az emberek, nyilván egész nap forog a diszkógömb és még a vajaskenyér is szivárványszínekben ragyog. Tök jó lenne, ha ők is látnák,

ezek között a szülők között is annyiféle van, mint a heteroszexuálisok között, ők is egyéniségek. A gyerekeik ugyanazt a müzlit eszik, ugyanazokat a rajzfilmeket nézik, ugyanazokra a helyekre járnak, mint az "átlagos" családokban élőké. Egy ilyen család is szent dolog, a szeretet tartja össze, ezért nem kellene azt érezniük, hogy magyarázkodásra van szükségük. Már csak a gyermek szempontjából sem.

A Micsoda család! eddig 16 országban jelent meg. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szivárványcsaládokról szóló mesekönyvek piacán úttörőnek számít. Minek köszönheti a sikerét? Miért pont ez a könyv futott be ekkora karriert?

Mert úgy nyúl a témához, hogy nem csinál belőle problémát. Ha például megnézzük a borítóját, akkor azt is láthatjuk, nem ordít róla, hogy ez most szivárványcsaládokról szól, nincs rajta se meleg pár, se Pride-zászló (nevet). Mindemellett a szövegben és a képeken is egy olyan világ elevenedik meg, amivel bárki azonosulni tud, ugyanezeket tapasztaljuk meg a saját családunkban vagy a szomszédnál. Azt mutatja be, hogy az azonos neműek is úgy élnek mint a heteroszexuális családok, csak két anyukával, két apukával, de estére ők is elfáradnak.

Nagy M. Boldizsár, a Micsoda család! és a Meseország mindenkié szerkesztője
Nagy M. Boldizsár Facebook-oldala

Melyik a kedvence a mesék közül?

Mindkettőt más miatt szeretem. Kezdetben a kutyás volt, amiben nagyon aranyos a szigorú tekintetű, makacs kislány. Szeretnék majd egyszer egy ilyen vagány kislányt. A macskás pedig azért favorit, mert amikor senki nem figyel bennünket, a Matyi nevű vörös macskámmal mi is kiosonunk néha a konyhába vajat lopni (nevet).

A magyar kormány nemrégiben törvénybe foglalta, hogy "az anya nő, az apa férfi". Egy mesekönyv hosszútávon képes lehet arra, hogy az ilyen társadalom által felhúzott falakat ledöntse?

Inkább az egyén szintjén érhet el változást, de azt nem gondolnám, hogy falakat lehetne velük dönteni

és ezeknek a könyveknek nem is ez a célja. Egy jó mesekönyv elsősorban tükör és ablak: önmagunkat és a többi embert is tanuljuk rajta keresztül.

A megjelenést követően mire számít, lesz olyan botrány a könyv körül, mint amilyen a Meseország mindenkiét övezte, hogy esetleg erre is ráhúzzák a "homoszexuális propaganda" jelzőt?

Jóslásban rossz vagyok. Remélem, hogy nem. Leginkább abban reménykedem, hogy ahová el kell jutnia ennek a könyvnek, oda eljut majd, politikai játszmáktól függetlenül.

De azért levonta a Szivárványcsaládokért Alapítvány az előző mesekönyv megjelenéséből a tanulságokat és készültek az esetleges támadásokra?

Az alapítvány egész eddigi tevékenysége a párbeszédről szólt, ha támadják őket, szívesen elmondják a tényeket a szivárványcsaládok hazai helyzetével kapcsolatban, és a könyv is jó alkalom a párbeszéd folytatására. Természetesen felkészültek a várható támadásokra.

Személyes támadások érték a Meseország kapcsán?

Sokan azt gondolják, hogy igen, és nem akarom most az ördögöt a falra festeni, de szerencsére nem. Kevés ismeretlen támadást kaptam nevetséges üzenetek és kommentek formájában. A szerzőink, a kiadó, a Labrisz Egyesület, illetve a könyvesboltok munkatársai azonban nem úszták meg, ők a saját környezetükből, valamint idegenektől is sok támadást kaptak sajnos.

Szerintem óhatatlanul is a Micsoda család!-ot sokan a Meseország mindenkiéhez fogják hasonlítani a témája, valamint az utóbbi körül kialakult botrány miatt. Miben határolódik el élesen egymástól a két kötet?

A Micsoda család! egészen kicsiknek, háromtól ötéveseknek szól, míg a Meseország célcsoportja inkább a kisiskolások és az alsósok, sőt egyes meséket inkább felsősöknek ajánlanék.

De több felnőtt LMBTQ-személlyel is beszéltem, akiknek rengeteget jelentett a könyv, hiszen az általuk szeretett klasszikus mesék átiratait olvashatták, ami egészen másként hatott rájuk.

A Micsoda család! abban is különbözik a másiktól, hogy elsősorban szivárványcsaládoknak készült, hogy nekik is legyen olyan mesekönyvük, amiben a gyerek önmagát, a saját életét látja viszont – hiszen ilyen mesékhez minden gyereknek joga van. Ahogy a Meseország mindenkié, ez sem kötelező olvasmány. Ami viszont hasonló: mindkettőn a legjobb magyar írók és műfordítók dolgoztak, a kortárs irodalom színe-java.

Miben különbözik egy ilyen mesekönyv szerkesztése egy "hétköznapitól"? Van, amire jobban figyelni kell a munkafolyamatok során?

Valójában nincs. Minden gyerekköny szerkesztésénél figyelnek már arra, különösen az amerikai és brit kiadók, hogy eltávolodjanak a sztereotíp ábrázolástól, hogy a világot ne sablonokon, hanem kerek, különleges karaktereken és egyéni hangú elbeszélésen keresztül mutassák be. Fontos lett a gyerekkönyvekben, hogy ne nyomasszuk a kiskorúakat olyan ideálokkal és világképpel, ami számukra káros lehet, felértékelődött az inkluzivitás szerepe: hogy minél többféle hang, világkép helyet kapjon. A Micsoda család! szerkesztésekor könnyű dolgom volt, Szabó T. Anna nem csak arra figyelt, hogy ne legyenek a szövegben poén szintjén sem olyan kifejezések, mint mondjuk a „meleg otthon”, de az eredeti angol szövegnél jóval több rímet és játékot is beletett.

A Micsoda család! gyereknapi megjelenése óta eltelt néhány nap. Tudni már valamit mekkora az érdeklődés iránta?

Egy kereskedő visszajelzése alapján már sok fogyott belőle, a Book24-en pedig jelenleg első helyezett a könyv az eladási listán. A Líra toplistáját figyeltem még, ahol szépen kúszik felfelé. Azt hiszem, a szivárványcsaládokon kívül mások is megveszik majd, olyanok akik szeretik az aranyos és kreatív történeteket.

Két ilyen könyvet követően mi lesz a következő projektje? Esetleg a közeljövőben hasonló témájú mesekönyv? A Meseország mindenkié folytatása? 

A Meseország kapcsán készül egy tanulmánykötet, a könyv megjelenését övező társadalmi és politikai jelenségekről. Ezen kívül egy pedagógia naplógyűjteményt is tervezünk publikálni olyan pedagógusok tollából, akik használják a meséket a munkájukban.

De a meseantológia folytatását a Labrisz egyelőre nem tervezi. Az biztos, hogy ha lesz következő rész, sok-sok olyan aktuális témát fogunk tudni tálalni, amiről érdemes mesélni.