Tök jó, hogy kiállsz az üldözött hajléktalanokért, de gondolsz azokra a százezrekre is, akik bármikor utcára kerülhetnek?

A legszegényebbek segítése a majdnem legszegényebbek iránti szolidaritással kezdődik. 

Az előttünk álló időszakban nagyjából minden napra jutni fog egy hajléktalanper (te jó ég, micsoda beteg kifejezés már ez!), amely méltatlan, megalázó helyzetbe hozza az rendőrt, az ügyészt, a bírót, és persze mindenekelőtt a nyomorult vádlottat.

Ha vádlottként ezt hallod a bíróságon, akkor abszolút vesztes vagy te is

Ismeri a pesti viccet?Mikor tudod, hogy abszolút vesztes vagy?Nem tudom.Ha egyszer vádlottként ezt hallod a bíróságon az ügyésztől: "Nem célja, hogy hajléktalan életmódot folytasson, de ez nem mentesíti a felelősségre vonástól. Az életvitelszerűséget bizonyíthatóvá teszi az is, hogy jelenleg lakcímmel nem rendelkezik."A második hajléktalan-perben egy 62 éves nőt figyelmeztettek, a tárgyalásról az Index számolt be.

Ezek aztán megszülik a kötelező felháborodott cikkeket, a könnyfakasztó riportokat a önhibájukon kívül utcára került, "soha semmilyen gondot nem okozó", "a környékben jól ismert", törvény elé hurcolt otthontalanokról. Ezeken persze minden jó érzésű ember megütközik, és odakanyarítja a bejegyzés alá - vérmérséklettől függően - az adekvát sajnálkozást/őrjöngést. Aztán, amikor legközelebb találkozik az aluljáróban, vagy a buszon egy otthontalannal, akkor igyekszik nagy ívben elkerülni, vagy a jármű másik végében elhelyezkedni. 

Mert ennek a nyomorúságnak nem csak társadalmi okai és drámai történetei vannak - hanem szaga is.

Szar, húgy, és kosz szaga. Amely azoknak az orrát csavarja, azoknak a gyomrát forgatja fel naponta, akik nem autóval közlekednek az iroda és a kertváros között, hanem tömegközlekedéssel mennek munkába, és reggel, meg este a kapualjban ezek a szerencsétlenek fogadják őt. Akik magukban, meg egymás között morogva undorodnak, és a kormánypárti propaganda azt harsogja nekik, hogy most végre erős kézzel megoldják a problémát, az ellenzéki média meg azt, hogy érzéketlen vadállat, aki most nem áll teljes mellszélességgel az üldözött hajléktalanok mellé. Nem kérdés, hogy nagy többségük, melyik megközelítést érzi magához közelebbinek. 

Nyilvánvaló, hogy az emberek egy jelentős része eleve érzéketlen megvetéssel viseltetik mindenki iránt, aki nála akárcsak egy fél grádiccsal is lejjebb van a társadalmi ranglétrán. A legendás "Csengetett, Mylord?"  az egyik részben a cipőpucoló kisinas odahajol Ivyhoz, a szobalányhoz: "Nekünk össze kell tartanunk, mi vagyunk a zsák legalján." Mire a lány visszakérdez: "És Mabel?" (ő a mosogatónő, aki csak bejár dolgozni, de nem része a háznépnek). "Hát, ő egy másik zsákban van." - válaszolja Henry. És ezt a sorozat legrokonszenvesebb karaktere, a főúri ház személyzetének legalacsonyabb beosztásban gürcölő, legtöbbet megalázott, mégis legjószívűbb tagja mondja. Nincs új tehát a Nap alatt, aki egy "másik zsákban" él, az ma is  idegen számunkra, akkor is, ha alig van jobb életünk, mint neki. 

Ennek akadnak egészen visszataszító megnyilvánulásai, amelyeken joggal háborodhatunk fel. Csakhogy maga a jelenség az emberi természet egyik legalapvetőbb vonása, amelyet az elmúlt évtizedekben csak még jobban elmélyített, hogy

az értelmiségi elit szinte kizárólag a társadalom leges-legalján élőkkel mutatott érdemi szolidaritást.

Az elmúlt három évtizedben szociográfiák, riportok és cikkek százai jelentek meg a faluvégi nyomorsorokon, vagy az utcákon tengődök valóban borzalmas sorsásról - de közben alig, vagy leginkább egy büdös szót sem beszéltünk azokról, akik tőlük két utcányira élnek, éppen, hogy csak egy kicsit emberibb körülmények között. Akik nyelik a hajléktalan szagát, akik rettegnek a segély, vagy közmunkabér napon totálkészre részegedő szomszédtól, vagy a fiától, aki egy adag herbálért kirámolja a fészert, és, ha tetten érik, baltával támad. 

Harminc éve sajnálkozunk a legelesettebbek felett, s közben tabutémává vált, hogy a társadalom legaljára került csoportok antiszociálissá válásának árát nem a jóemberkedő felső-középosztály, hanem a velük együtt, fizikai érintkezésben élő alsó-középosztály fizeti meg. 

Erről kuss van 30 éve, és ezért lehet a hajléktalanságot egy tollvonással bűnné nyilvánító, ostoba, primitív, semmit sem megoldó törvénykezéssel népszerűnek lenni széles tömegek előtt. Ideje végre megérteni mindenkinek, aki szociálisan érzékeny, vagy legalább annak akar látszani: 

a legszegényebbek melletti kiállás a majdnem legszegényebbek iránti szolidaritással kezdődik. 

Akiket nem kioktatni kell a segélyen élők és hajléktalanok iránti együttérzés emberi kötelességéből - hanem ezt az emberi kötelességet gyakorolva küzdeni kell azért, hogy ők ne jussanak erre a sorsra. Ehhez pedig a Facebook-humanista posztok, könnyfakasztó riportok nem lesznek elegendőek. Ehhez mindenekelőtt szembe kell nézni azzal az elmúlt harminc év minden egyes kormányzata által, az értelmiségi elit lelkes asszisztálása mellett szorgosan építgetett ká-európai félperifériás vadkapitalizmussal,

amely egyszerre rekeszti ki a legalul levőket, és zsákmányolja ki azokat, akiknek még van munkahelyük, ahol kizsákmányolhatóak.

Azzal a rendszerrel, amelyben nem csak a munkanélküliek háromnegyede nyomorog, de a dolgozó emberek ötöde is. Ahol  jelen pillanatban is 750 ezer végrehajtási ügy van folyamatban, és hárommillió embert két-három sárga csekk választ el a Blaha aluljárótól, és most már a fogdától is. 

Nézze meg a lesújtó adatokat a lakhatási helyzetről!

A lakhatási világnap alkalmából, idén október 2-án hetedik alkalommal mutatta be a Habitat for Humanity éves jelentését a magyarországi lakhatási szegénységről. A bemutató kiemelt témája a hazai bérlakásszektor alsó szegmense volt, illetve ehhez kapcsolódva az esemény után egy hazai albérleti helyzetet tematizáló fotókiállítás megnyitójára is sor került.

Hogy a hajléktalanság betiltása nem szünteti meg a hajléktalanságot, ellenben méltatlan és aljas eljárások sora előtt nyitja meg az utat, az biztos. Mint, ahogyan is, hogy az utcán élni nem ettől a jogszabálytól rettenetes, és rettenetes marad akkor is, ha ezt egyszer visszavonják. És ez a borzalom ma csaknem minden harmadik honfitársunk feje felett ott lebeg Damoklész kardjaként. Ott lebegett a hajléktalanperek előtt is, és lebegne akkor is, ha holnaptól nem lennének ilyenek többé. És erről nem csak a kormánypárti propagandamédia hallgat mélyen. Hanem az a liberális ellenzéki média is, amely évtizedek óta orrnyeregre tolt szemüveggel magyarázza a keleti vadaknak a szabad piac nagyszerűségét, amely a kilakoltatásokat is csak pár hónapja fedezte fel, mint kormányellenes kommunikációs csodafegyvert, de a devizahiteles válság idején népnevelő hevülettel oktatták ki az aljas módon átvágott embereket "pénzügyi felelősségvállalásból". 

Ha valóban igazságosabb társadalmat akarunk, akkor világosan ki kell mondanunk:

nem csak a hajléktalanságot büntető törvény embertelen, de az egész rendszer is, amiben élünk.

Ameddig az előbbi ellen harcolunk, de az utóbbit elfogadjuk, csak saját lelkiismeretünket nyugtatgatjuk, miközben újabb és újabb ezrek veszítik el otthonukat - a közelgő téli fagy pedig a rendőrnél is könyörtelenebb lesz.